Nem tudom ki, hogy van vele, de néha igencsak megmakacsolom magamat. Olyankor minden zsigerembe érzem, hogy nem akarom. Nincs az a dolog, ami rávenne, hogy nyeregbe pattanjak és tekerjek. Küzdök, viaskodok magamban magammal.
És ez így megy mindaddig, amíg végül felkapaszkodok a szobakerékpárra és el nem kezdek tekerni. De az igazi kín csak ekkor kezdődik. Érzem, ahogy a gyötrelem át veszi felettem az uralmat. Mit keresek én itt? Más biztos otthon ül a kanapén vagy moziba megy. Elég lesz ma csak a táv felét letekerni. Különben is olyan unalmas ez az egész. Ha most abbahagynám, akkor sem történne semmi. A világ eddig sem omlott össze. Különben is biztosan nem sikerül lefogyni, csak az időmet pocsékolom.
Közben tekerek, izzadok. Az idő telik, a kilométerek szaporodnak. Tekerek, izzadok. Még mindig több mint tizenöt perc van hátra. Ezt már tényleg el lehetne csalni. Senki észre nem venné. Nekem is jár néha egy kis pihi. Ettől most biztos izomlázam lesz holnap. Kell ez nekem? Tekerek, izzadok. Mindjárt letelik a hatvan perc. De fogadjunk a harminc kilométer nem lesz meg!!!! Nyertem. Még egy kicsit tarts ki, ha már idáig elszenvedted magad ma is. Még 1,5 kilométert időn felül le kell tekerni. Sok volt a rinya. Tekerek, izzadok, végcél szalagot átszakítom.
Milyen jól esett végül ez a kis mozgás. Mit is csináltam volna helyette? Punyadtam volna, mint a legtöbb ember. TV-t néznek, neten lógnak, vagy csak úgy lébecolnak. Vagy ehettem volna. De én inkább tekertem. Olvadnak a zsírpárnák, karcsúsodok. Milyen büszke is vagyok magamra! Ma is megcsináltam. Gyötrelem nélkül lehet, hogy könnyebb lenne?